A személytelenség és egoizmus hatalmas méreteket öltött világunkban, ahol az én domináns szerephez jut, mindent magának akar, s nem törődik mások érzéseivel, törekvéseivel, akaratával. A megbecsülés hiánya az elidegenedés forrása; az, aki embertársát nem becsüli, képtelen sorsközösséget vállalni másokkal, osztozni örömben és bánatban, jó szót szólni és részvétteljes gesztust gyakorolni irányába. Persze ő maga sem kap semmi jót a környezetétől, mert a tisztelet és megbecsülés kölcsönös alapon lép működésbe, csak oda-vissza hat és alakítja, formálja a jellemet.

A tiszteletet és megbecsülést jó esetben már a gyermekkorban belénk plántálják szüleink. Megtanuljuk, hogy tisztelnünk kell apánkat-anyánkat, nagyszüleinket, az óvó nénit, a dadust, a szomszédokat és a rokonokat, hogy meg kell becsülnünk a mindennapi kenyeret és azt, aki a kenyeret elénk teszi nap, mint nap. Az iskola is jócskán hozzáadja a maga értékeit eddigi tapasztalatainkhoz, segít kialakítani önbecsülésünket, meglelni helyünket a világban az által, hogy megismerjük gyökereinket, múltunkat, történelmünket, nemzetünk nagyjait, akiket tisztelünk mindazért, amit számunkra hátrahagytak. Tiszteljük a tetteiket, szellemi és tárgyi hagyatékukat, mindazt a sok értéket, amely kultúránk sokszínűségét képezi.

Szeretnénk, ha Dabason a tisztelet és megbecsülés érvényesülne az emberi kapcsolatokban, és ez a két alapérték benne lenne minden szavunkban, köszönésünkben, gesztusainkban, az utcán és otthon, az iskolában és az irodában, a boltban és a piacon, a sportpályán és ünnepi megemlékezéseinken.

Számos helyi és országos évforduló lesz ebben az esztendőben, olyan alkalmak ezek, amikor múltunk nagyjaira, vagy épp a kiszolgáltatottakra és a hősökre emlékezhetünk. Az első világháború kitörésének 100-dik évfordulóján minden család kegyelettel emlékezhet valakire, mert mindenkit ért valamilyen veszteség. Sokan őriznek a fiókok mélyén egy-egy kitüntetést, egy-egy hadi ereklyét, rangjelzést, katonasapkát, megsárgult fényképet, levelet, képeslapot a frontról. Nagyapák, dédapák harcoltak, elestek, hadifogságba kerültek, megsérültek, megrokkantak, hazajöttek, vagy eltűntek. Ártatlan áldozatokon gázolt át a front, milliók maradtak árván, özvegyen, fedél nélkül.

2014 a Holokauszt Emlékéve Magyarországon, tehát szenteljünk időt azoknak, akiket egy gyűlöletre épülő rezsim kiszakított a nemzet testéből és munkaszolgálatra vagy haláltáborba hurcolta őket, ahonnan soha nem tértek haza. Sok dabasi is ilyen sorsra jutott. Emlékezzünk hát mindenre és mindenkire, mert nincs nagyobb bűn a kollektív feledésnél, amely felmenti a vétkeseket. Tiszteljük és becsüljük azokat, akiken átgázolt a történelem azért, hogy mi élhessünk és biztosíthassuk városunk és nemzetünk jövőjét.

Kőszegi Zoltán
polgármester