Kevés ember képes olyan fokú őszinteségre, ami egy általános értelemben vett jó vers alapfeltétele. A legmélyebben elfojtott vágyainkat, félelmeinket kell a "nagyvilág" elé tárnunk, el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a csupasz lelkünk többé nem titok, hanem köztulajdon, melyet mindenki a saját ízlése szerint véleményezhet, amibe a szép szó, a közömbösség éppúgy beletartozik, mint a rongálás. A legnehezebb rész azonban ránk, olvasókra hárul, hiszen nekünk kell eldöntenünk, hogy az a repülő madár vagy az a szélben lengedező levél épp mire utalhat. Többszöri újraolvasás után kialakulhat bennünk egy kép, amivel feltehetőleg még mindig messze járunk az igazságtól, de a versek egyébként sem azért születnek, hogy szó szerint kitaláljuk, a költő mit szeretett volna a tudtunkra adni, az képtelenség.

Ha gondolataink támadnak, az író elérte a célját, mindenkinek saját magában kell felépítenie a vers mondanivalóját. A dolgot tovább is nehezíthetjük: nincs előttünk vers, csak hallgatjuk. Elsőre képtelenségnek hangzik, másodszorra is, és akárhányszor belegondolhatunk, a végeredmény az lesz, hogy így lehetetlen megérteni egy verset. Orci József azonban a budapesti Fugában tartott felolvasóestje során megmutatta, milyen jól működik ez a gyakorlatban. A gondolatok helyét teljes mértékben átveszik az érzelmek, egy hangsúlyos mondat, vagy akár egy szó többet jelent a hallgatók számára, mint maga a vers.

A könnyed bevezetés után, melyben az alkoholhoz tanúsított viszonyát ecsetelte, fokozatosan eveztünk át a sötétebb, komolyabb témákra. Isten, mint központi elem folyamatosan előtérbe került, nem egyszer jutott eszembe Nietzsche híres mondása, miszerint: „Isten halott! És mi öltük meg őt!” Orci szerint ugyanis magát a szót, mint isten, ki kell irtanunk és a helyén egy perces néma csönddel kell adóznunk. A közbeiktatott zenés betétek (Zsíros Réka fuvola, Farkas Barabás Szabolcs gitár) illeszkedtek a hangulathoz, sikerült megtalálni azt az ívet, amit a versek is bejártak. A 40-50 fős közönség soraiból az elégedett tapson kívül semmi mást nem lehetett hallani, úgy érzem, ennél nagyobb dicséretre egy művész se vágyik.

Tóth Ronny,
Trafik Kör